Egyes tévéműsoroknál elő nem fordulhat az, hogy „hú, anyus, már napokkal ezelőtt bekarikáztam a tévéújságban, gyere gyorsan, most kezdődik!”

Van, amikor ezért egyszerre felel az időpont és a műfaj. Fogalmam sincs, ki és miért döntött például arról, hogy a TV2-n hajnali 03.45-kor Animációs filmek címmel animációs filmeket vetítsenek, de ide a rozsdás bökőt, hogy ezt az egyébként becsülendő kultúrmissziós vállalkozást kizárólag véletlenül nézik meg az emberek. Például ekkor esik haza a buliból, savanyú a szája, kicsit forog is a szoba, és nem feltétlenül a racionális énje működik. Höhö, de érdekes ez, nézzük egy kicsit, amíg eldobálom a szoba sarkaiba a zoknimat, és meggyőzöm magam, hogy de, fogat kell mosni. Vagy hajnalig gépelő szellemi szabadfoglalkozású hajol fel, miután megnyomta a levelezőben a send gombot, hogy „basszus, mikor elkezdtem gépelni, még Tvrtko nyomta a fejére szorult sapkájában, most meg valami animált izék ugrálnak”.

De szintén megkérdezném a Duna II. Autonómia csatornáján a hajnali 02.35-kor ismételt Gazdakör kapcsán, hogy halló, drága fővárosi szerkesztő urak, az megvan, hogy hajnali ötkor kelés, enni az állatnak, ki a földre dolgozni? És ha igen, akkor melyik álmatlan őstermelő fog rábukni ebben az időpontban a kabakos növények vermelését taglaló vagy a szemzés és az ojtás korszerű módszereiről tudósító híradásra? Bár ki tudja, hiszen ugyanőket (azaz az insomniás parasztokat) akarja megdobni a Hálózat Tv is, amikor hajnali 01.00-kor az Eur-óra ismeretterjesztő sorozatból A mezőgazdaság című epizódot kínálja.

Az is kizárt, hogy például a VIVA elé tömegek ülnek le az órát lesve, hogy „ugye nem késtük le az elejét?”, mikor a Club Rotation című műsor keretében az iszapszentkukaci diszkóban készült riportokat lehet megnézni. Oké, az iszapszentkukaciak azon a héten tényleg megnézik, de mi, többiek legfeljebb véletlenül futunk bele a nem józan tizen-, huszonéves, diszkózó fiatalok és az ordítástól berekedt műsorvezető faék egyszerűségű „beszélgetéseibe”. Igaz, én néha ott szoktam ragadni ilyenkor, mert szegény gyerekek tudtuk nélkül és szándékuk ellenére nagyon szórakoztatóak. De fohászkodom is, hogy az a csapott homlokú srác nehogy rendőr, a vihogó lány a hamis logóval díszített felsőben meg nehogy pedagógus legyen később, mert akkor vége ennek az országnak.

Azt már a múlt héten megbeszéltük, hogy tévéshopra sem ül be az ember pop-cornnal és kólával, és a betelefonálós játékokat sem veszi fel senki videóra, hogy később a család együtt megnézhesse. De nem is ez a céljuk ezeknek a műsoroknak – ellentétben a Gyerekjáték a számítógép cíművel, ez hétköznap este 19.35-kor látható az M2-n, és ajánlója szerint „azért készült, hogy kedvet csináljon, leginkább az ötven feletti korcsoportok tagjainak a számítógép és az internet használatának elsajátításához”. Most pedig saccoljuk meg, kb. hány olyan ötven év feletti hölgy és úr lehet az országban, akik este fél nyolckor már izgatottan várják, hogy végre „kedvet csináljanak” nekik! Mármint a netezéshez.

Rengeteg kérdésem lenne még, érdekelne például, hogy valóban ülnek-e otthon bekészített pezsgőkkel és konfettikkel tömegek, mert mindjárt kezdődik a Házibuli Attilával, vagy az, hogy ki néz reggel ötkor Bud Spencert a Film+-on vagy ugyanekkor mulatós zenét a Poén! Tv-n. De inkább két rövid kört megfutok még – kezdve azzal, hogy mennyire álságosnak tartom azt, amikor valaki azzal jön, hogy neki attól lett sokkal jobb az élete, hogy nem néz tévét. Vagy csak Spektrumot – meg esetleg valami sportot. Sőt, meg is kérdezi tőlünk, tőletek, hogy mi miért vagyunk ilyen buták, hogy még nézzük. Póz ez, nem több, kérkedés egy arra alkalmatlan, sokszor nem is igaz szokással, jobb híján. Ne törődjünk vele, ennyi öröme legyen csak az életben.

Azt viszont, látva a fenti felsorolást, a sok „maradék” műsort, igenis érdemes leszögezni: ott az off gomb, néha nagyon jó megnyomni. Vannak könyvek, a legjobbakból lesznek később azok a jó filmek, van kint egy igazi világ, igazi zölddel, és ott nemcsak szemből látszik a természet, mint a Spektrumon, hanem bele lehet gyalogolni, megszagolni, megtapintani. Meg ott a többi ember, lehet velük is beszélgetni, sokkal rendesebbek ám, mint Joshinál múltkor a verekedő fogatlanok.

Nem baj az, ha néha „véletlenül” tévézünk – ha máskor meg tudatosan kikapcsoljuk.

Elveimet és előítéleteimet sutba dobva bevallom: a legutóbbi műsorukon kifejezetten jól szórakoztam.

Pedig a nagyképű humánértelmiségi alapattitűdöm itt az volt, hogy mennyire gagyi már az egész, amatőr zenészek elővették a huszonöt évvel ezelőtti Hahota magazinokat, és fáradt poénokkal kötik össze a jól-rosszul elkészített zenei paródiákat. De ha jobban belegondolok, az igazi butaság az, ha az ember (ez lennék én) a lilahagymás zsíroskenyérnek szegezi neki a kérést, hogy mégis, hol vagy te egy szuvidolt prémium húshoz, vagy egy redukcióval, fél napon át gyöngyöztetett prémium leveshez képest. Ez egy zsíroskenyér, ember, ennyit tud, de néha pont ennyi kell!

Hogy én öregedtem-e a műfajhoz, vagy a legutóbbi műsorra tényleg a szokásosnál jobbat hoztak össze a fiúk, azt nem tudom. Egy biztos: a jó eséllyel folytatásos hattyúdalként elkönyvelhető legutóbbi adás a tv2-n (úgy tudni, pár még dobozban van, de szerződésük már nincs a csatornával) a tévé előtt tartott elejétől a végéig. Tényleg felnevettem, tényleg élveztem a paródiákat, tényleg hozták azt, amit egy becsületes zsírosdeszka tud. Igen, látszott az is, hogy most meg se próbálták az aktuális popszemetet feldolgozni, nyilván van az a pont (valahol SP és Barbee tájékán), ahová már nem tudja magát a kiváló énekes, Sipos Peti lesrófolni.

Ő egyébként az egyik igazi, nagy találmánya a produkciónak. Ez a legutóbbi műsorban különösen látszott, mivel a saját kedvencekből válogattak a paródiák kiválasztásakor - ezek a srácok pedig a metálból és a rockból jöttek, és hiába az elmúlt években vitt diszkóhaknik, a konzumsztárság, akkor is a tetkók gyűltek rajtuk, akkor is a gitár áll jól a kezükben, akkor is hitelesebbek egy böhöm nagy motoron, mint szintipopra ugrálva. Sipos Péter torka meg kifejezetten ehhez a műfajhoz van beállítva, látszik, hogy azért tudja ízzel kicsúfolni a sátánvillázókat Pataky Attilától a Sing-Singig, mert jól ismeri és szereti is ezt a zenét. Tökéletes az illúzió.

A csapat másik erőssége szintén ott van a szemünk előtt, de mégsem olyan direkt, hogy gyakran megemlékezzünk róla - ez pedig maga a közösség, ami az 1994-ben kiadott első lemez óta működteti a bandát. Jó tizenhat évvel ezelőtt találkoztunk velük először, már akkor borzasztóan hülyék voltak, és már akkor is lehetett érezni, hogy ezeknek a fickóknak két dolog fontos: egyrészt a csúfolódás, a görbe tükör felmutatása mindenkinek, aki túl komolyan veszi magát, aki pózokba merevedik - másrészt pedig a közösség, a nyolc emberből álló csapat.

Jól emlékszem ez első interjúkra, amit a csapat egyik tagja, Ambrus Zoli nagyon durva autóbalesete után adtak. Pontosan látszott, hogy ez most egy közös csapás, itt most egy egész csapatot, egy közösséget ért valami nagyon rossz, most mindnek tele van a nadrágja, hogy hogyan tovább. Zoli felépült, a show ment tovább, szerencsére. Sőt, a hírek szerint a lóvét is nyolc egyenlő részre osztják, nincs olyan, hogy a bonviván kétszer annyit markol, a dobos viszont (aki, mint tudjuk, a zenész legjobb barátja) csak feleannyit kap, mondván, ő az egész koncert alatt üldögélt.

Szerintem ma már az IHM megkerülhetetlen tényező. Kis sztori közbevetőleg: annyira jellemző a srácokra és Magyarországra is, hogy még önkéntelenül is fricskázzák a túlságosan komolykodó struktúrákat - 2002-ben a frissen megalakult Informatikai és Hírközlési Minisztérium egyik nagy problémája az volt, hogy a www.ihm.hu domain már az Irigy Hónaljmirigyé volt; milyen ciki már, hogy pont az informatikai tárca nem tud a legkézenfekvőbb netes címen megjelenni. A zenekar átvonult a www.mirigy.hu címre (nyilván hatalmas röhögések közepette, talán egy-két kistelepülés még előtte írt is nekik, hogy kéne egy e-pont a faluba), a minisztérium pedig 2006-ban megszűnt.

Szóval megkerülhetetlenek, az elmúlt bő másfél évtizedben egyeduralkodóvá lettek a műfajban. A Dáridóban vitt kis blokkoktól jutottak el a nagy nézettségű, önálló showműsorig. Valóban, nem profi színészek, nem is profi szövegírók, az összes tudásuk a gyakorlatból származik - de pont ettől működik az egész. Nem egy magas művészet, nem is modern, nem is igazán igényes... de most őszintén, nem pont ettől jó az egész? Nem pont ezért alkalmas arra, hogy kikapcsoljon, hogy az ember feltegye a mackónadrágos lábát az asztalra, és végigröhögjön egy órát a tévé előtt?

Ha minden igaz, most újra szabad a banda, nem véletlenül csapott le rájuk rögtön az Esti Showder is. Ha kis esze van az RTL-nek, akkor már épp a szerződést fogalmazgatják, hogy hogyan és miként tudják átvenni a csapatot. Szó se róla, az én kedvencem továbbra is a Showder Klub lesz, de pont az IHM legutóbbi műsora győzött meg arról, hogy ennek a csapatnak is van még helye a tévében. Jó kis zsíroskenyér, lilahagymával, pirospaprikával - kell az néha.

Tévéshop bármikor, betelefonálós játék soha: ez a rövid policym a „hívjon most!” műsorokkal kapcsolatban. Ja, és sosem hívom fel őket.

Olyan műsorokról beszélünk, amelyek szinte minden tévét elfoglaltak: még a természettudományos csatornákon is ott visít a hölgy, hogy hívjuk most, hangszer, hét betű, a vége „ongora”, megnyerhetjük azokat a tízezreseket, amelyekkel izgalmában legyezi magát. És igen, a „vegyél most műanyag izéket drágán” is ugyanúgy meghódította a hírcsatornákat, mint a főzős és országos kereskedelmi tévéket.

Leginkább abban különbözik a két műsor, hogy míg a tévéshop kiváló háttérzaj, nem zavar, ahogy aprítanak, felmosnak, villanyt kapcsolnak vagy fogynak, addig a „hívjon most, mert összecsinálom magam izgalmamban”, na, az nem fér el a háttérben. Ott sikít vagy durcáskodik a csaj, tépi a haját a fickó, hogy mindjárt lejár az idő, miért nem hívjuk, miért nem akarunk sok pénzt, itt a kezében, csak egy hívás, gyerünk!

Ti ismertek egyetlen olyan embert, aki így lett gazdag, így nyert sok pénzt? Miért nem talicskázzák ki a tévéből naponta a vagyonokat azok a közepes beszámítási képességgel rendelkező, betelefonáló polgártársaink, akiknek a legprimitívebb kérdésekre kell válaszolniuk? Illetve rögtön pontosítok: felváltva követik egymást az ostoba, illetve a kétértelmű, megfejthetetlen kérdések. Az utóbbiak felelősek a halmozódásért, az izgalom fokozásáért – hogy etikus-e ez a gyakorlat? Hát…

Mindenesetre a koreográfia rém egyszerű: volt villalakók vagy leendő playmate-ek, valamint azok a fickók, akik már az összes rokonaiknak, valamint minden volt osztály- és évfolyamtársuknak megpróbáltak „különleges kozmetikumokat” MLM-rendszerben eladni, tehát ezek a rém irritáló alakok beállnak a kamera elé, és elkezdenek bujtogatni, hogy telefonáljak. Az idő halad, a feladatot lecseréli vagy egyszerűsíti, sorban telefonálnak a rossz megfejtők, emberünk már a pénzt és a hangját emeli, míg eljön a visszaszámlálás. Nincs több idő, mindjárt vége! Visszaszámol. Majd nullánál újra visszaszámol, mert „adott még egy kis időt”. Aztán szirénázik, villog, számlálót pörget, közli, hogy itt az adás vége.

Ilyenkor megnézi az ember az újságot, hogy de hát csak húsz perc múlva kezdődik a Star Trek, mit beszél ez? És tényleg, a „lejárt műsoridő” dacára még ott zsizseg percekig, mire bekapcsolnak egy Józsit, aki bemondja a huszonkettőt vagy a Százhalombattát, és nyer harmincezer forintot.

Én meg csendben izzok a tévé előtt, hogy tényleg ennyire megéri anyagilag a tévének, vagy tényleg ennyire tanácstalan, hogy ez kell nekünk? Tényleg nem lehetne pár lelkes fiatalnak odaadni ezt a sávot, hogy srácok, csináljatok itt valami újat, jót, biztos büszkébbek leszünk rá, mint mikor VV BB Dzsenifer sikítja, hogy lejárt a műsoridő, hívjatok, vagy szétharapom a szilikont az alsó ajkamban!

A Teleshop, az teljesen más. Az olyan zsongató, szedáló oázis. Repetitív, mint a mantrák általában, egy zöldségszeletelő kapcsán vagy hússzor elismétlik, hogy eddig az életed egy sötét verem volt, hisz az uborkát csak jóval lassabban tudtad felvágni milliméteres karikákra. Sulykol, és a védtelenebbje el is hiszi – de sokkal élvezetesebb úgy, ha nem vásárolsz. Lehet röhögni a mályvaszínű zakókon, Horst Fuchs fülbevalóján, a teljesen beteg edzőcuccokon, amelyeket csak úgy lehet használni, hogy egy komplett pornófilm koreográfiáját elactivityzed közben. Néha meg egész jó kajákat is kotyvasztanak – bár azt a mai napig nem értem, hogy hogyan lehet krémlevesként eladni azt, hogy a zöldségekre forró vizet öntöttünk, majd összeturmixoltuk.

Ja, és vannak alulöltözött, formás csajok és izmos pasik, akik persze nem azért néznek ki így, mert naponta öt percen át a hasukhoz szorítottak egy műanyag V betűt – de esztétikai élménynek teljesen rendben vannak. Egyszer meg azt is próbáltam összeszedni, hogy mennyi minden lehet az ágy alatt. Mert itt mindent beraknak az ágy alá, kondigép, tárolózsák, mind-mind pont befér oda – arra persze soha nem gondolnak, hogy ha tegnap vettem tőlük egy Super Body 2000 kondigépet, akkor ma már nem tudom betolni ugyanoda a vákuumos ruhazsákot!

Egy biztos: én soha nem adok pénzt a tévének, és nem is fogok kapni tőle. Nem ez a dolga ugyanis. A tévé arra való, hogy igényem szerint informáljon vagy szórakoztasson. Ezért nem telefonálok sok-sok pénz + áfáért, nem vásárolok látatlanban semmit, és az idegesítő forma és tartalom miatt kapcsolok el a telefonos játékokról. De tévéshopot nézni, az akkor is jó. Nem kell mindig kaviár.

Vannak sorozatok, amelyeket századszor, ezredszer is meg kell nézni. Most épp a Poén! csatorna ismétli – de érdemes megvenni DVD-n is.

A Csengetett, Mylord? tökéletes vígjátéksorozat. Minden figura minden mozdulata, minden mondata, minden szituáció minden másodperce gyönyörűen kidolgozott, a sorozatra jellemző fanyar humorral átitatott. Nem unod meg, még ha már fejből is tudod, hogy mi fog történni, akkor is újra megnézed, és előre röhögsz azon, hogy Alf Stokes hogyan kocog esetlen pingvinként az árverésen, hogy megszerezze a vázát, amelybe a lopott pénzt rejtette, vagy hogy Mr. Twelvetrees lekeni a sokadik fülest az egyébként csak az igazságot kimondó Henrynek. És persze a csodálatos Mabel, aki elképesztő szarkazmussal kommentálja, hogy Mrs. Lipton már megint úgy adja oda neki az egyébként szemétbe szánt krumplihéjat, mint valami hatalmas adományt: „Az finom lesz.” Mintha eleve ezekre az arcokra, ezekre a színészekre írták volna a szerepeket…

Az 1920-as évek Angliájában játszódó sorozat maga a gúny, a görbe tükör. Kifejezetten pozitív szereplőket nem is nagyon használ: egyaránt lehúzza a brit arisztokratákat és az őket kiszolgáló, alsóbb néposztályok tagjait. A Meldrum család tagjai mind defektesek, hiába, egy lord is lehet képmutató, együgyű vagy épp erkölcstelen. Házasságtörés, cselédek és inasok szexuális célzatú hajkurászása, kapzsiság, hozomány- és örökségvadászat. Mindez persze nem véres drámaisággal elmesélve, hanem viccesen, kifordítva (például tilos arról beszélni, hogy pontosan milyen terméket is gyárt a lord gumigyára – igen, azt).

Ugyanez a helyzet a Meldrum családot kiszolgáló cselédséggel is, sőt ők az igazán jól megrajzolt és kidolgozott figurák. Az arisztokraták között mozgó, mindent halló és mindenről véleményt alkotó, alávetett sorú társaság rendszerint Mrs. Lipton konyhájában gyűlik össze megbeszélni a történteket. Ebben a világban is rengeteg a hazugság, az átverés, a színjátszás – de itt sem azt érezzük, hogy valami történelmi vagy szociológiai drámát nézünk, nevetünk akkor is, amikor sírni kellene. Angol humor, na. A sorozat írói tulajdonképpen 360 fokban osztották a pofonokat. Kapott az anglikán egyház, kaptak a melósok és a lordok, kapott a rangkórságban szenvedő lakáj és az álosztályharcos komornyik is. Kapott a korrupt rendőr és a leszbikus feminista – és ettől jó az egész.

Meg az idézhető, klasszikussá vált aranyköpésektől. „Ideje, hogy visszatérjünk a viktoriánus erkölcsökhöz!” „Szabad! Ó, hallgass, szabad!” Vagy amikor az epizód elején a pincébe borért leküldött Mabel a rész végére tökrészegen jelenik meg, és csak annyit tud összeakadó nyelvvel kérdezni: „Hogy írják azt, hogy Château?” – nyilván mindet megkóstolta, hátha íz alapján be tudja azonosítani. Zseniális.

Amitől pedig igazán működőképes, az többek között az univerzalitása. Nem igényel kiterjedt történelmi ismereteket, sem társadalmi előtanulmányokat – más-más poénokon, de egyaránt jól szórakozik rajta felnőtt és kiskamasz. És végre egy sorozat, amely elé nyugodtan oda lehet ültetni a gyerekeket is: nem tanul belőle bunkóságot, gusztustalanságot, nem fog tőle rosszat álmodni, sőt. Olyan üzenete van, a viccesen elmondott tanítás olyan módon hat, amit egyébként csak nagyon unalmasan és alacsony hatásfokkal lehetne átadni egyenlőségről, szolidaritásról, egymás megbecsüléséről. Szerintem nem csak nekem van elegem az altesti vagy pornográf „humor” térnyeréséből, a műanyag figurák, rosszul összerakott és még rosszabbul eljátszott szereplők sorából. Szerintem nem csak én unom, hogy a konzervnevetést sokszor olyan jelenetek alá keverik manapság, ahol vibrátorokat lengetnek, szellentenek, vagy ijesztő dolgokat próbálnak humorosnak bemutatni.

Ez viszont egy finom, okos és kortalan sorozat. Húsz év múlva is hatni fog, ahogy a naiv Ivy rácsodálkozik a világra, ahogy Lady Lavender hozzávágja a tápiókapudingot „Ethelhez”, és ahogy Stokes újra és újra megpróbálja lenyúlni az arisztokratákat. Fogalmunk sem lesz már arról, hogy melyik nagyvárosban milyen szexéhes nők milyen pasikban csalódtak, amikor ez még mindig igazi klasszikus lesz. Ezért is kell megismételni a tévében, újra és újra – terjedjen!

Mérgesen elkapcsolok, rezignáltan legyintek, vagy épp a hajamat tépem a tévé előtt. Felsorolok pár okot, ti is tegyétek hozzá a magatokét!

Az egész úgy kezdődött, hogy édesanyámmal beszéltem telefonon, aki megjegyezte, hogy ő egyáltalán nem érti, miért kell a H1N1-ről szóló ÖSSZES híradást azzal illusztrálni, hogy épp tűt döfnek valaki karjába. Mert mire jó ez, mi ennek a célja? Ki a fene nézi ezt szívesen – a gyakorlaton lévő medikusokon és a gyakorlott szadistákon kívül? Mit kapcsol az oltópropagandához? Fájdalmat, szúrást, kellemetlenséget. Meg egyébként is, amikor a korhatárkarikától mentes híradókra kapcsolok, akkor nem szeretném eltakargatni a szememet.

Külön cikket érne meg a reklámok sora is. Férfiként csak annyit mondhatok: lányok, higgyétek el, pontosan tudjuk azért, hogy nem csupán menstruálni, ruhát mosni és gombásodni szoktatok. Mi sem változunk csorgó nyálú zombivá egy pár fedetlen mell láttán, és a sört sem általában „a” férfiak, hanem csak a kifejezetten alkoholista társaink imádják szentként. Sőt mint büszke BKV-bérlet-tulajdonos mondom, hogy még sosem vezettem sportkocsit, mégis van csajom.

Utálom továbbá azt is, hogy ha egy bulvárműsorban van egy „nagy” hír (például: „Kiszel Tünde majdnem leejtette Nóci mobiltelefonját”), akkor azt ötször beharangozzák a műsorban. („Mindjárt jön Tünci, Nóci és a fránya mobil – de előbb még nézzék meg velünk az új vidrakölyköket a Veszprémi Állatkertben!” „Hamarosan tényleg láthatják a mobilos celebpárost, de előbb reklám.” „Azonnal jön a majdnem elejtett maroktelefon, most azonban sztárhírek röviden!”) Végül az egész hírt másfél perc alatt lezavarják, és egy fikarcnyival sem tudunk meg többet, mint a beharangozóból. („Kiszel Tünde még sosem találkozott Nócival, ezért pont nem ejthette rá a mobilját. Csak majdnem – erről kérdeztük a két celebet.”)

Sőt, ha őszinte akarok lenni, általában azt utálom, hogy ezek a „nagy” hírek.

Utálom továbbá a rosszul lefordított híreket a „komoly” és sztárhíradókban és a félreértett szövegeket a kedvenc sorozataimban. Múltkor például percekig matekoltam azon, hogy az egyik műsor narrátora szerint Bruce Lee vezette be az amerikai akciófilmekben az új csákót. Csákót, értitek, a kungfuharcos szerintük vicces sapkában harcolt… Aztán a filmbejátszás segített, ahol Bruce Lee egy nuncsakuval verekedett. Nyilván a fordító az angol nunchakut hallotta new chako(?!)-nak, és úgy is hagyta, hogy akkor ez valami új csákó, jó lesz ez falura így is.

És akkor már a sorozatoknál maradva: utálom az igénytelen szinkront is. Régen nagyhatalom voltunk, ma pedig maroknyi képzett szakember mellett százszámra sorakoznak a műkedvelő, vödörhangú amatőrök. Nem egy sorozatról vagy filmről kapcsoltam már el azért, mert a mégoly minőségi alkotást is a sárba rántotta a nyolcvanas évek hangalámondásos videofilmjeit idéző, vacak szinkron. Pedig mennyi-mennyi pluszt adott a Dallasban Jockey figurájához Kránitz Lajos hangja, mennyire zseniálisan szól Székhelyi József Homer Simpsonként! Kern András pedig maga Woody Allen… Ehhez képest pár hete láttam egy filmet, amelyben egy ultralaza, bő gatyás fekete srác szinkronhangja úgy beszélt, mintha egy izguló kiskamasz mondana verset a középiskolai szalagavatón a végzősöknek; a négyéves kislányt szinkronizáló felnőtt nő színészi eszköztára pedig kimerült a random beszédhibák (néha pösze, néha raccsol, mikor mi jut eszébe) alkalmazásában.

A végére hagytam azt, amit talán a legjobban utálok. Ritkán esik szó róla, sokszor nem is vesszük észre, vagy túllépünk rajta, nem foglalkozunk vele, hogy aztán újult erővel támadjon, orbitális baromságokkal vonva el a figyelmünket. De most bevallom: utálom az SMS-csíkot! Nagyon! Én a műsort akarom nézni, azt, ami a tévéújságban van, amire odakapcsoltam, azt és úgy. Nem azt a szíves közlést, hogy boldog névnapot kívánnak Gyurikának szülei, testvérnénje és Frici bácsi Vonyarcvashegyről, és nem érdekel az sem, ahogy az indulattól még röhejesebb helyesírási hibákat ejtő funkcionális analfabéták szerint melyik politikust kellene börtönbe zárni. Nem érdekel, nem akarom látni, ne tolják az arcomba. Utálom az SMS-csíkot!

Apropó, egy tipp: ha szélesvásznú tévéd van, akkor a képernyőarányt 16 : 9-re vagy 14 : 9-re állítva levághatod a nézői SMS-eket – igaz, ezzel a műsorvezetők feje búbja is eltűnik, de megéri.

Ezeket (és még sok mást) utálom én a tévében. És ti?

Imádom a Dávid és Góliát meséket – még akkor is, ha Dávid apukája egy külföldi karatebajnok, Góliát pedig csak a nyolcadik bé legerősebb tanulója.

 Következésképp nagyon szeretem az AXN-t és a Viasat3-at is, ugyanis ezek a (Magyarországon) kis kábeltévék sok tekintetben kenterbe verik az országos kereskedelmi csatornákat. Ötletesség, következetesség, 21. századi mentalitás, azaz pontosan kezdett és friss sorozatok, online megoldások és szinte nulla sallang, nulla parasztvakítás.

Előnyük a csatornáknak mindaz, amit kínálnak, de az is, amitől mentesek maradnak, ami „hiányzik” róluk. Az előbbivel kezdve: a Viasat3 indulása óta tendencia, hogy mi, „beavatott nézők” csak mosolygunk azon, mikor többévnyi spéttel hirtelen országos rajongás indul egy-egy sorozat iránt… hm, ja, hogy megismerkedtél a Helyszínelőkkel az RTL Klubon? Nos, igen, mi már évek óta nézzük a Viasaton, tényleg jó – majd meglátod, van belőle több is.

De az AXN is tud ilyet, hasonlóan belenyúlva a jóba, legyen szó a Survivorról vagy a  Kemény zsarukról. És ez még csak az étlap – arról nem beszéltünk, hogyan készítik el a menüt.

Leginkább felelősen, pontosan, recept szerint. Nem vágják el a felénél, nem csúsztatják ide-oda sem a vetítés időpontját, sem az évadkezdéseket. Náluk elő nem fordulhat, hogy a House utolsó részét hónapokra jegelik. Elő nem fordulhat, hogy a megvásárolt sorozat kaszájáról döntenek két-három rész után.

És elmondom, mi nincs még: idegesítő közvetlenkedés, álőszinte, egyszersmind lekezelő haverkodás. Elő nem fordulhat, hogy bármelyik csatornán azt közöljék velem: szégyelljem magam, ha nem küldtem emelt díjas SMS-t az általuk szervezett, mégoly jótékony műsorba. De nincs ünnepi alibizés sem, nem ítélnek arra, hogy ünnepnapokon csak Bud Spencer és Terence Hill filmjeit érjem el a távkapcsolóval.

Nincsenek reggeli műsorok SMS-csíkkal, nincs Geronazzo Mária, de egyáltalán, nincs Kiszel Tünde, nincs Benkő, nincsenek továbbá Magyarországon sztároknak mondott megélhetési bűnözők. Miért is lennének, ha ott vannak helyettük a valódi sztárok, valódi filmekkel és sorozatokkal. A maximum, ameddig a Viasat3 elment, az Gianni, illetve Majka volt, de az előbbi az elmúlt évek legkiválóbb főzős (illetve reality-) műsorát prezentálta a Mesterszakáccsal, az utóbbi pedig a Sofőrökben is bebizonyította, hogy messze a legvállalhatóbb celeb a jelenlegi felhozatalban.

Ja, és az őszinteség: egyik csatorna sem állítja magáról, hogy meg akarja váltani a világot,  de nem mutat szilikonnal pumpált melleket és lufiszájakat sem „közszolgálat” címén – egyszerűen csak szórakoztatni akarnak. Ahhoz viszont értenek, és itt és most, 2010-ben teszik ezt. Az AXN honlapján például egy hétig bárki megnézheti a sikerfilmeket és a sorozatokat. Nem a Barátok közt vagy a Fókusz legutóbbi epizódját…

Igen, szerintem ma ez a két csatorna sok tekintetben többet tud, többet nyújt, mint az RTL Klub és a TV2. Tudom, hogy a lehetőségeik és a kötelezettségeik is másak, de mégis ők azok, akik a valódi kereskedelmi csatornák műfaji sajátosságait mutatják. A két nagy országos tévé ugyanis a mai napig nem mert lehasadni a „kvázi-közszolgálati” imázsról. Talán az RTL kicsit bátrabb, kicsit bevállalósabb volt, de például a Viasat3-hoz képest e tekintetben sincs sehol. Mikor vállalna be olyat, hogy olyan műsort mutat be, ahol öt meleg fickó dizájnolja át a ruháktól a szépségápoláson át a lakberendezésig egy heteró pasi életét? Mikor fog bármelyik csatorna is elbúcsúzni Joshitól és Mónikától, hogy helyettük valami minőségi program menjen? Nem, nem színházi közvetítés vagy Tudósklub, de egy vígjátéksorozat, egy okosabb reality, egy celebmentes magazinműsor.

Nagyon szurkolok a két kis Dávidnak. Ahogy egyre több helyen kötik be a kábeltévét, ahogy az internet kinyitja az elérhető nézők körét (lám, most is róluk beszélünk), úgy lesznek egyre erősebbek és fontosabbak ezek a ma még kisebb csatornák. Mert hiába nagy úr a megszokás: nekem is a közszolgálati egyes van beprogramozva a távirányítóm egyes gombjára – de szinte sosem nézem. Ugyanígy tudnak majd a TV2 és az RTL mellé felnőni a trónkövetelők, akiknek nem kell kompromisszumokat kötniük (és itt legyünk egy percre megértőek: a „nagyok” ma nemcsak a saját hibájukból, de az ORTT miatt is olyanok, amilyenek), ugyanakkor e „kicsik” mögött nagy, multinacionális tőke és tapasztalat is áll.

Legyen hát intenzív verseny! Legyen ellenfél az AXN és a Viasat3 a nagyoknak! Szorítsák rá arra a TV2-t és az RTL-t, hogy új pályán mérettessék meg magukat – ugyanis nekünk, a nézőknek ez a legjobb. Úgyhogy hajrá, két kicsi Dávid, én veletek vagyok!

Kiváló sorozat pörög hétfő esténként az RTL Klubon: a Dollhouse (A felejtés ára) Eliza Dushku főszereplésével mindenképpen figyelmet érdemlő darab.

Mint a jó sorozatok általában, ez is legalább két réteggel körülcsavart alkotás. Ha felületesen nézem, akkor egy izgalmas akciószéria. Az alapsztori: egy futurisztikus vállalkozás a legkülönbözőbb célokra ad bérbe „szakembereket”, úgynevezett Aktívokat. Túsztárgyaló, extrém sportokban járatos barátnő, pótanyuka – minden szerepben ők a legjobbak, ugyanis a cég az ehhez szükséges tudást és emlékeket táplálta beléjük. Látványos akciók, csavaros fordulatok, különösebb szellemi erőfeszítés nélkül is élvezhető cselekmény – aki csak idáig jut a sorozattal, az is egy tisztes iparosmunkában gyönyörködhet; meggyőző ügyek, kellő izgalom a vállalkozás ellen brutális eszközökkel nyomozó FBI-ügynök és a főszereplőt vigyázó exzsaru működése nyomán.

A sorozat másik dimenzióján, mélyebb értelmén meg leginkább akkor gondolkodik el az ember, amikor a két akció között a „Babaházban” bolyongó, kiüresített elméjű, személyiség és emlékek nélküli Aktívokkal találkozik. Aki akar, meglehetősen mélyre tud ásni, egészen olyan kérdésekig eljutva, hogy mitől vagyok én én, milyen emlékek, milyen tudás és tapasztalat tesz egyedivé, hol vannak a korlátaim, ha a hit és tudás tényleg bármire képessé tehet. Nem spoilerezve annyit elárulhatok, hogy a sorozat maga is komolyan veszi ezeket a kérdéseket, és nem elhanyagolva a látványos, bankrablásos jelenetekre vagy a szűk ruhába öltöztetett hölgyekre vágyó nézők figyelmét, a maga indirekt eszközeivel próbál valamiféle válasz felé terelni minket. Odáig biztos el is jutunk, hogy senki nem bújhat ki a bőréből, hosszabb távon senki nem hazudhatja magát másnak, mint ami.

Eliza Dushku kiváló választás a főszereplő, Echo figurájához, rutinosan mozog az ilyen szerepekben: a Tru Calling (Az őrangyal) idősíkok közt ugráló hullaházi üdvöskéje, a Buffyban alakított, önmagával is viaskodó vámpírvadász, de még a Hajrá, csajok! bőrnadrágos, dark pomponlánya is ugyanezt az egyszerre érdekes és idegesítő vibrálást hozta. Most sincs másképp, sőt minden korábbinál nagyobb színészi feladat hárul rá, amikor minden epizódban egyszerre kell eljátszania egy teljesen új, „beprogramozott” személyiséget, az abból kikandikáló, állandó bizonytalanságot és kételyt, a megváltoztathatatlan, ösztönös reakciókat – majd az aktuális memóriatörlés után a „maradékot”, az üresnek hitt személyiségben megkapaszkodó jellemvonásokat és érzéseket. Kiválóan oldja meg a feladatot, az egyes epizódokban mindig az egyik legerősebb jelenet az, amikor megjelenik az új személyiségével.

Ez a sorozat sem mentes persze a manapság kötelező kliséktől: muszáj, hogy az Aktívok „programozását” végző szakértő egy fiatal, idétlen, hülye ruhába öltöztetett nerd legyen, tényleg, sokadszorra látom ugyanezt a figurát a tévében a Helyszínelőktől a Rémvadászokig. Miért nem lehet legalább csak néha ez a karakter férfias, elegáns, középkorú? (Külön cikket érne mindeme kliséket felsorolni, folytatva azzal, hogy például miért szükségszerű, hogy egy rendőrfőnök csak egy nagydarab, üvöltő, fekete fickó lehet?) A Babaházat vezető, szikár, machiavellista főnökasszonyból pedig a 2009-es év legjobb kábeles sorozatában, a Sons of Anarchyban (rövidesen mi is foglalkozunk vele) egyszerre két, sokkal jobb megvalósítást lehet hivatkozni, Gemma „királynő” és Stahl ügynök egyaránt veri a Dollhouse színtelen-szagtalan figuráját.

És persze lehetne még kötözködni logikátlan vagy csak fölösleges elemek miatt (azt például egyáltalán nem értem, mi az oka annak, hogy csillag alakban, a padló alatt kell aludniuk az Aktívoknak – eltekintve attól, hogy roppant látványos, amikor rájuk csukják a tetőt). De teljesen fölösleges lenne, ugyanis a sorozatot jegyző Joss Whedon még mindig tudja mindazt, amit legnagyobb tévés sikerei, az Angel, illetve a Buffy idején: ez a széria is egy látványos, helyenként elgondolkodtató, a misztikumot, a fantasyt, az akciót és humort ügyesen vegyítő, szórakoztató produkció. Ennyi pedig bőven elég egy hétfő esti sorozattól – ha ez lesz a minimumszint mindkét országos kereskedelmi csatorna idei műsorrendjében, akkor kiváló szezonnak nézünk elébe.

Hosszú évek bojkottja után csúsztak vissza a vasárnap estéimbe „a humor nagyágyúi”. Nem állítom, hogy tíz év után is pusztító sortűzre képesek a szereplők – de jól is van ez így.

1999-ben egy kifejezetten új, országos kereskedelmi tévében korábban nem próbált, veszélyes műfajba kezdett az RTL Klub: a „konszenzusos” bulvár helyett egy megosztó, pimasz, szókimondó közéleti műsort indított el, amely hamar tényezővé vált úgy a sajtóban, mint a magyar politikában. Tényleg arról beszéltek az utcán, a fodrásznál, arról tudósított komoly és bulvármédia egyaránt, hogy mi volt tegnap a műsorban. Parlamenti felszólalások és vezércikkek támadták vagy idézték a Heti Hetes szereplőit.

„Szeretem a focit!”, „elfogtunk egy levelet!” – mindenki tudta, hogy mit jelentenek ezek a fordulatok. Kern András végre teret kapott, hogy a legszélesebb nyilvánosság tudja meg (újra): kiválóan ír. Kevésbé dicséretes, de mindenképp említendő következmény, hogy a Heti Hetes miatt hitte azt több rendező is, hogy a műsorban sikeres Hernádi–Bajor–Gálvölgyi-trió leigazolása egy mégoly humortalan filmre is beviszi majd a nézők tömegét. Nem jött be, de ettől még komoly fegyvertény, hogy az említett hármas tíz éve kiválóan működő „balszárny” a műsorban.

A rádiósból kezdő hírolvasóvá vedlő Csiszár Jenő számára a mai napig pályacsúcs az a népszerűség, az az ismertség, az a tőke, amelyet a műsor során megszerzett. Előtte-utána voltak talán értékesebb, a reputációját szebbre glancoló vállalkozásai, de országos ismertségét nem az Apukám Világa és nem is az azóta próbált, kudarcos (csiszar.hu) vagy az épp most mérlegre kerülő (Olasz meló) műsorai, hanem elsősorban a bakikkal teli hírolvasás teremtette meg. Mondhatjuk úgy is, hogy a könnyű részt kapta meg Csiszár, és a melósabbat a profi utód, Jáksó László.  Ugyanígy lett (hosszú évek után újra) közismert Verebes István, aki itt nyerte el a második esélyt, hogy bebizonyítsa: nem volt érdemtelen Kellér Dezső stafétájára. Szintén a Heti Hetes adott új profilt Havas Henriknek: a kekec, tudálékos „Tanár Úr” (könyörgök, ő csak Csiszár Jenőt tanította, nem az országot, és abból is mi lett) sikeres kirándulást tett a közéleti témákból a könnyű(nek mondott) műfajba.

Nos, én meg egy idő után az utóbbi két szereplő miatt szoktam le a műsorról. Ahogy eltűnt belőlük a néző iránti alázat, úgy kellett egyre többször a némítógomb után kapkodni. Verebes István és Havas Henrik egyszerűen idegesítővé vált, és a Heti Hetes velük kopott: ahogy tágult a média horizontja, beléptek új tévék, harsányabb hangok vagy épp finomabban metszett vélemények; lett Dumaszínház, és igen, ahogy berobbant az internet is a hétköznapok világába, úgy lett ez a műsor is egyre inkább bácsis, lassú és érdektelen. Vagy épp fölöslegesen bosszantó… nyilván nem véletlenül pakolták el vasárnap késő estére.

De aztán sikerült jót húzni: Hajós András és Alföldi Róbert (az utóbbi időközben távozott, és színházigazgatóként dolgozik, kiválóan) pompás vérátömlesztésnek bizonyult, és Hajdu Steve is meglepően jól simul a műsorba. A Heti Hetes ugyanis megint működik, talált magának új profilt, és bár szárnyalásról szó sincs, de takaréklángon, csöndben elszötymörgött 2010-be. Már nem alakít, hanem reagál, nem arcba vág, legfeljebb csöndben duzzog, és nem ő jelöli ki az irányt, de legalább tartja becsülettel.

Nagy dolog tíz éven keresztül képernyőn tartani egy műsort; kevés ilyen példát tudunk hozni a magyar kereskedelmi televíziózás történetéből. A Heti Hetes már túl van a csúcson, de intézményesült, megbízható öreg bútordarab az RTL Klubnál, fix nézőkkel, a finanszírozható gyártási költségeket megháláló reklámbevételekkel. A tévében és a neten létezik már frissebb, humorosabb produkció (amelyet nem beszél agyon csattanó nélküli történetekkel Farkasházy Tivadar), igény szerint lehet már okosabb vagy épp durvább politikai állásfoglalásokat nézni-hallgatni máshol. Mégis fontos, de legalábbis szórakoztató műsor – olyan, mint egy tisztességes paprikás krumpli. Nem váltja meg a világot, nem dicsekszel vele, de néha pont ez a jó.

Ezért nézem én is, újra.

A divat, a lakberendezés, a főzés és a szépségápolás, no meg a társasági élet: mindez valahogy sokkal jobban fekszik a melegeknek. Mivel azonban nem irigyek, a heterókkal is megosztják a titkot.

A The Queer Eye for the Straight Guy (korábban a Viasat3-on Melegítő, most a Zone Clubon Stílustanácsok férfiaknak címmel vetítik) sok szempontból hasznos és kiváló műsor. Pedig az alapkoncepció nem is olyan bonyolult: végy öt vállaltan meleg, stílusos fickót, és szabadítsd rá őket egy, külsejét, életvitelét és környezetét tekintve egyaránt kihívásokkal küszködő heteró férfira. Szánjatok rá időt, pénzt és fáradságot, hogy kikupálják az alanyt, és rögzítsd mindezt egy feszesen vágott, humorral és ízléssel készült reality keretében.

A Melegítő pont erről szól. A Csodálatos Ötöst egy igazi heterovészhelyzethez riasztják, városi terepjárójuk (a képzeletbeli pink villogóval) mindig egy olyan pasi háza előtt fékez, aki borzasztó ruhákban jár, unalmas vagy szemét kajákat eszik, kaotikus bútorok közt él, a fürdőszobaszekrényében pedig ezerszer használt, eldobható borotvákon és a beleragadt szőrszálaktól gusztustalan szappanon kívül legfeljebb pár csótányt találni. Ekkor jönnek a melegek!

A más műsorokban (pl. Meztelenül is szép vagyok) is sikerrel domborító Carson Kressley mint híres stylist új ruhatárat állít össze a heteró férfinak. Kidobálja a kinyúlt pulcsikat és a hawaii ingeket, és a 21. századba költözteti a gardróbot. Megelőlegezve az egyik fontos konklúziót: nem, nem rózsaszín tüllre vagy szegecses bőrgatyára cseréli őket. Épp az a műsor egyik legfontosabb jellemzője, hogy a melegekkel kapcsolatos negatív prekoncepciókat saját pályán veri meg: a pocakos zsidó apuka ugyanúgy a saját stílusához illeszkedő ruhatárat kap, mint a tévés műsorvezető vagy a festékfoltos modern művész.

Miközben a delikvens Carsonnal a butikokat járja, Thom Filicia „Dizájndoktor” lakberendező is akcióba lép: ízléssel átalakítja a lakást. Csodálatos új bútorok, burkolatok és kiegészítők kerülnek be a korábban béna belső térbe, stílusos nappali, romantikus hálószoba, jól felszerelt konyha kerül ki a keze alól. Az utóbbi helyiségben pedig már át is adja a terepet Ted Allennek, aki kiváló szakács, és az ő dolga pár egyszerű konyhai fogást, illetve az adott műsort lezáró eseményre (leánykérés, kiállítás megnyitója, szülők fogadása) készítendő ételt megtanítani a heterónak.

Akire azonban még vár egy alapos szépségápolási kiképzés is. Kyan Douglas kezei alatt új frizurája lesz, megtanulja, hogy mit tegyen a bőrével, és kap egy szakajtónyi modern szépségápolási terméket. Végül pedig Jai Rodriguez okítja ki, miként viselkedjen, mire figyeljen, amikor sor kerül a „Nagy Eseményre”, azaz randira, eljegyzésre vagy dumaszínházas fellépésre.  Mindenki le is ellenőrzi, hogy a heteró mit kezd a tanácsokkal: az esemény napján kamera követi fickót, és a borotválkozástól a főzésen át a randi megszervezéséig kommentálják „tanítványuk” működését a meleg szakértők. Végül a néző is kap pár gyors tanácsot, minden guru pár másodpercben megoszt valami okosat velünk a saját szakterületéről.

Mitől jó ez a műsor? Ha szakmai szemmel nézzük, akkor egy kiváló minőségű zsánerdarab, ahol az „átalakítós” műsorok legjobb arcát, legszebb pillanatait sikerül bemutatni. Kiváló casting, pörgős, de követhető műsormenet, képernyőbarát szerkezet, kellő arányú spontaneitás és tervezettség keveréke. A műsornak egészen finom humora van, és nem mellesleg tényleg jobbá teszik egy ember és rajta keresztül a családja, szerettei, barátai életét is.

Ugyanakkor ne tagadjuk le azt sem, hogy ugyanez a műsor egy nagy, szivárványszín felkiáltójel az esélyegyenlőség, a melegek elfogadása érdekében. Nem agresszíven, sőt a legjobb szándékú segítséget nyújtva mutatja be a melegeket, és töri darabokra vagy fordítja pozitívba az előítéleteket. És bár a Nők Lapja Cafe olvasói elég okosak ahhoz, hogy ezt maguktól is tudják, de akkor is fontos leírni: soha egyetlen heteróra sem „hajtanak rá”, nem akarják „meggyőzni”, a „sötét oldalra csábítani”. Ahogy én sem ugrom rá minden nőneműre automatikusan, saját heteroszexualitásomtól „hajtva”. Meggyőződésem, hogy ez a produkció önmagában többet tesz az elfogadásért, mint megannyi jogszabály vagy kötelező oktatás. És ha már itt tartunk: ha lehet egy ilyen műsort csinálni a melegekről, akkor igenis történelmi bűn a magyar romákról kialakított képet Joshi és Mónika verekedő, fogatlan vendégeire hagyni.

A cikkhez a fórumon is hozzászóltak

Szerintem nem csak engem zavar, hogy a TV2 és az RTL nézőinek hat energiaital kell ahhoz, hogy az egyébként dolgozó, korán kelő ember meg tudja nézni a sorozatait.

Engedjétek meg, hogy kivételesen ne egy konkrét műsorról, hanem egy jelenségről, a TV2-t és az RTL Klubot egyaránt jellemző, szerintem nagyon rossz gyakorlatról írjak. Nemcsak saját tapasztalat, de az ismerőseim, sőt a hozzászólásaitok alapján ti magatok is sérelmezitek, hogy képtelenség „normális” életmód mellett egy-egy sorozatot rendszeresen, elejétől a végéig megnézni a két nagy kereskedelmi tévében.

Ezek ugyanis rohadt későn vannak. A szerdánként, elméletileg 21.30-kor kezdődő Doktor House-nál például a végső diagnózist – amely az utolsó pár percben derül ki – szinte mindig csak másnap reggel, utólag mesélem el a barátnőmnek. Ha viszont én is idő előtt kidőltem, akkor az AXN-ismétlésig legfeljebb az internetről tudjuk kinyomozni, hogy a kedves, idős párból végül ki kapott új szívet, ki új májat, és melyikük gyógyult meg. És a Született feleségek, ami egy valódi A kategóriás sikersorozat? Pont a címben deklarált célközönség, egy feleség, egy kisgyerekes anyuka tud a legkevésbé hétköznap este 23.20-ig a tévé előtt ülni! Aztán csodálkoznak, hogy nem akkora a nézettség…

Persze az RTL sem különb. Évek óta az egyik legjobb húzásuk a Showder Klub elindítása volt, komoly rajongótábor jött létre, új tévés műfajt honosítottak meg – de drága programigazgató úr, miért kell ehhez az embernek 23.40-ig a tévé előtt kornyadoznia hétfő este?

Pont ez a műsor jól jelzi azt is, hogy miért szúrnak ki így velünk. A dumagépek korábban Győzike mögé voltak pakolva, most pedig Benkő és „szerelmei” előzik meg időben a Showder Klubot. A tévék saját gyártású celebműsorai terpeszkednek a legjobb idősávban, és aki tévézni akar, az jó eséllyel főzőcskéző vagy az istállóban trágyát lapátoló, esetleg „meglesett”, pettingelő celebekbe fut bele. Ott trónol az Áll az alku és A széf, a Jóban Rosszban és a Barátok közt, a Fókusz, a Hal a tortán – este fél tíz előtt esély sincs arra, hogy az állandóan újrafeldolgozott „sztárok” érdektelen butaságain kívül mást is láthassunk.

Van bármi, általunk is akceptálható oka annak, hogy ezeket a sokszor alacsony színvonalú, saját gyártású műsorokat kell normális időben végigszenvedni? Elfogadom, hogy annak idején az RTL a Maffiózókat azért adta későn, mert az „ijesztgetős” sorozat. De a vér- és káromkodásmentes Az elnök emberei is ugyanakkor ment! És most, közületek hányan tudják rendszeresen végignézni A Grace klinikát, ami keddenként 23.25-ig tart? Már a Vészhelyzet is határeset az elméletileg 22.20-as befejezéssel.
Közületek hányan tudják rendszeresen végignézni
A Grace klinikát, ami 23.25-ig tart?

Nincs semmi ok arra, hogy ne kezdjék el este nyolckor a sorozatokat, ad absurdum egy-egy filmet. Bizonyítékom is van: hosszú ideje az egyik legnézettebb műsor az RTL vasárnap este nyolckor kezdődő, aktuális mozifilmje. Sőt, a TV2 korábban sikerrel próbálkozott azzal, hogy minden este nyolckor egy-egy sorozat aktuális epizódját vetítette. Most meg van náluk táskanyitogatás, stábcserével pánikoló Jóban Rosszban, börtönviselt vagy mulatós celebek konyhája – és elment az este, mielőtt egy „rendes” műsort láttunk volna.
Az sem igaz, hogy a gyerekek lelki épségét megóvandó kell éjszakára rakni ezeket a műsorokat. Mégis, kitől lát rosszabb példát, kitől hall károsabb dolgokat: Benkőtől és háremétől vagy Kőhalmi Zoltántól? Azok után, hogy fényes nappal Tasnádi Péter „keresztapaságával” és Geronazzo Mária pornófilmjével kedélyeskednek, meg spermának öltöztetett, pre-Benkőnéket aláznak, miféle társadalmi felelősségről papolnának?
Arról nem is beszélve, hogy épp a vacsora és az esti fürdés után, a gyerekkel a tévé elé leülve kapjuk az arcba a tényleg késő éjszakára való, ijesztgetős filmek ajánlóit, kifordult szemű, trancsírozott hullákkal és szellemekkel – bumm, jól felhangosítva a reklámblokkban! Ezt bezzeg nem tudod kivédeni – arról viszont tud a szülő dönteni, hogy melyik tervezett műsort nézheti meg a gyerek.

Egyre népszerűbbek az internetes fájlcserélők, és azok a kisebb kábelcsatornák, ahol pontosan kezdve, emberi időben lehet minőségi sorozatokat nézni: az AXN és a Viasat3 javarészt épp az RTL és a TV2 műsorpolitikájának köszönheti gyarapodó nézőtáborát. Rövidesen azonban a két nagy kereskedelmi tévé is dönt a jövő évi műsortervéről – talán most meghallgatják azokat is, akiknek tele a hócipőjük a celebekkel, és szeretnék rendes időpontban nézni a kedvenc műsoraikat.

---------------------------------------------------------------------------

Ha téged is zavar, hogy a celebek elrabolják a műsoridőt, ha te is szeretnéd tudatni a csatornákkal, hogy nem tudsz és nem akarsz miattuk éjszakázni, írd meg nekik, vagy küldd el e-mailben ezt a cikket!

TV2: kozonsegszolgalat@tv2.hu
RTL: rtlklub.hu@rtlklub.hu

Első pillantásra felismered, ha német sorozat megy a tévében. Cobra 11, Életmentők, Rex felügyelő: ugyanúgy néznek ki és ugyanúgy működnek.

Vannak közös fogalmaink a német autókról. Megbízható, praktikus, biztonságos, erős kocka. Arra is van pár egyezményes jelző, ha a német konyhát hozom szóba, de ugyanarra gondolunk akkor is, ha például a német popzenével találkozunk. A német tévésorozatok is nagyon „németek” – és mindjárt megpróbálom megfejteni, hogy miért.

Elsőként azért, mert olyan németesen szabályosak. Már a képi világuk is: sosem hittem volna, de még az autópálya-rendőrség kalandjainak ugratásban, karambolban és robbanásban dús ábrázolása is lehet jól fésült. Igen, még ott is az az érzésed, hogy felvétel előtt mindenki leporolta a cipőjét, megszámolta a tárcájában az eurókat, és ellenőrizték, hogy minden operatőr felpakolta-e a keményítőszűrőket.  Biztos nem én vagyok az egyetlen, aki, ha a távirányítóval szörfözve belefut az RTL Klubba, már az első másodpercben rávágja: ez német!

Ha meg tovább is maradunk, akkor tényleg egyértelmű lesz a helyzet (és nem csak azáltal, hogy – mondjuk – a főhőst Jürgennek hívják, vagy a cselekmény Berlinben játszódik). A német sorozatoknál ugyanis szapora ollóval vágják le a túlnyúló dolgokat, itt szinte kizárt, hogy a főhős dr. House példáját követve egy deviáns, gyógyszerfüggő bunkó legyen. Itt annyi geg fér bele, hogy Rex lopkodja a szalámis szendvicseket (igen, tudom, a Rex felügyelő valójában osztrák–német sorozat – de a főszerepben egy német juhászkutya van, nem?). Lényegében bármely formátumot lehet németesíteni: nagy kedvencem volt például A Puma című német kungfu- (!) sorozat a kilencvenes évek végén. Tényleg nagyon szerettem, és a sorozat eredeti címénél ma sincs arra rövidebb definícióm, hogy miként működik a német mechanika, hogyan teszi magáévá az új dolgokat: Der Puma. Nincs ennél frappánsabb leírás… Der Puma.


Most egyébként épp a 112 – Életmentők című német sorozattal lövi végig az RTL Klub a hétköznapokat. Minden este héttől nyolcig dupla epizód – és hogy igazam volt-e abban, amit a „németségről” írtam, azt mérjük le a sorozat hivatalos ajánlójából:

„Ha egy gépezet olajozottan működik, akkor nincs olyan vészhelyzet, amit ne lehetne elhárítani, és nincs olyan bajbajutott, akin ne tudnának segíteni. Ehhez nem kell más, mint jó szervezés, és megbízható, magasan képzett szakemberek, akik hajlandóak akár az életüket is kockára tenni egy beteg megmentéséért. Az életmentők nap mint nap teszik a dolgukat, munkájuktól emberek élete függ. Ezért aztán maximálisan ellenállnak a munkahelyi stressznek, számukra nincs mentség a fáradtságra, a munkahelyi ellentétek és hatalmi harcok pedig egy egész csapat karrierjébe kerülhetnek.”


Jawohl!

Mint minden német sorozat, ez is leginkább biztonságosnak mondható (lásd még: német autók). Igen, vannak veszélyes helyzetek, amelyeket meg kell oldani, drámai szituációk – a végeredmény azonban mégis Barátok közt. Ahogy a magyar szappanoperában sem tudja a szokott ritmust megtörni a pénzhamisítástól az emberrabláson át a gyilkosságig semmiféle dráma, ahogy ott is mindig visszatér a szokott tempó, úgy itt, az Életmentőkben sem győzi le a kaszkadőr a hősszerelmest. Igen, tegnap egy szétrobbanó autókerék miatt rohant egymásba a fél autópálya, előtte egy kisfiú zuhant ki az ablakon, meg egy kamion platója robbant fel – de a sorozat másik „lába” a „legszappanoperább” vonal, a „ki kit szeret, ki kit utál” bonyodalmak. Összejön-e Steffi Floriannal, túlteszi-e magát Martin Steffin, és összejön-e Judithtal…

Félreértés ne essék: nem gúnyolom az Életmentőket, sem a többit (na jó, a Rexet kicsit igen, mert az tényleg vacak). A német sorozatok javarészt ugyanis tisztes iparosmunkák, tökéletesen robban, lángol, üt, száguld benne minden és mindenki – hogy mindeközben meg becsatolják a biztonsági övet? Annyi baj legyen. Hát nem a kikapcsolódás egy formája, hogy miután négy órát araszoltál az M0-n, vagy az orrodat befogva zötykölődtél a hetes buszon, esetleg lefizetted az orvost, hogy gyógyítson meg, szóval mindezek után nem igazi kikapcsolódás egy sorozat, amely egy működő országról szól? Oké, kicsit merev, kicsit uncsi, kicsit piszmogós, de mégis biztonságos, olajozottan kattogó. Olyan német. Der Puma.

Csak itt, csak most: Zoli mágus egy tévékritikában jósol Önnek!

 Lazuljon el, engedje le a vállait, fújjon egy nagyot. Úgy, nagyon jó. Ne, a szemét ne csukja be, mert akkor nem tudja tovább olvasni a cikket! Ez az. Most pedig koncentráljon rám, csak rám, nyissa meg a tudatát, engedje, hogy az információk elinduljanak felém… úgy.

Ön, hölgyem, érdeklődő, a világra nyitott ember. Fontosnak tartja, hogy tisztában legyen az aktuális ügyekkel, és az informálódáshoz több csatornát is felhasznál: otthonosan mozog az internet világában, de határozott véleménye van a televíziós műsorokról is. Mindez nem azt jelenti, hogy csak a monitor és a tévé előtt tölti az idejét, de igen, szeretne még aktívabb, színesebb életet élni. A kristálygömböm szerint továbbá nem teljesen elégedett az alakjával, és már azt is tudja, mit szeretne sportolni, sőt több ötlet is felmerült – de valami megakadályozza, hogy ezt rendszeresen meg is tegye.
Látok a múltjában egy nagy csalódást, egy Önhöz közel álló ember elárulta, megsértette… igen, róla van szó. Ez a csalódás néha nagyon fáj, és nem engedi, hogy úgy nyíljon meg a világnak, ahogy azt szeretné. Ez kényszeríti a rossz kompromisszumokra.

Most pedig vegyük elő a kártyát. Nem, még nem a bankkártyát, nagyon kedves, de azt majd utána. Készpénznek persze jobban örülnék.

Nézzük az első három lapot: Hírvivő, Tömött Buksza, Gasztroenterológus. Jól látni, teljesen egyértelmű, hogy a közelmúltban rossz hírt kapott, és most ennek a megoldásán töpreng. Rágja magát, gyakran eszébe jut, hogy mit kellene tenni. A pénzügyek is aggasztják, hosszú távú tervei vannak, amelyekhez a jelenleginél sokkal több pénz kellene. Végül pedig úgy látom, van egy egészségügyi problémája, amely súlyosbodni fog, menjen el, vizsgáltassa ki magát egy teljesen új orvossal, új információkat fog megtudni tőle.

Kb. ilyen produkcióval tudnék előállni, ha munkára jelentkeznék az Ezo Tv-hez. Nem egy külön televíziós csatornáról van szó, hanem egy – több tévében is terített – programról: jelenleg a Budapest Tv-n, valamint a Hálózat Tv-n jelentkezik az Ezo, a Telejósda című műsorával.

Hogyan működik?

Osztott képernyőn egyszerre három jós „fejti meg” a kedves betelefonálót, javarészt jóskártyák segítségével. Jóval pörgősebb, mint Gyurcsok vonatkozó hajnali gyógyításai, igaz, itt nem is kell „meleget” meg „bizsergést” érezni; néni betelefonál, közli, hogy a jövőt akarja tudni, jós kártyát vet, és mondja, amit ilyenkor kell és lehet. Hogy kik? Rengeteg jós, helyhiány okán most csak Ludmilla bemutatkozását olvassuk el:

„Az egész családom buddhista, a férjem láma, Tibetben avatták. A gyerekeim táltosok, én kicsi korom óta »látok« előre és vissza. Fura érzés volt gyerekként, ezért titkoltam. Csak mostanában bátorkodom kihasználni.”

Maga a műfaj egyébként tényleg ennyit tud, és ott is van, ahova való; fölösleges lenne rugdosni. Ilyen körítéssel, ilyen díszletekkel, ilyen szereplőkkel készülnek ezek a műsorok szerte a világon, és ugyanilyen „maradék” csatornákon futnak, ahogy nálunk. Egy egyszerű gazdasági vállalkozásról beszélünk, kb., mint a Teleshop.

A trükk pedig szerintem abban áll, hogy a tévé sokaknak az egyetlen társ, rengeteg embernek például a legjobb barátai Rachel, Ross, Monica, Joey, Chandler és Phoebe; azt pontosan tudja, hogy hol volt Berényi Miklós nyaralni, vagy mit főzött tegnap Magdi anyus, de ugyanakkor még a közvetlen szomszédja nevét is a postaládáról olvasta le. Ha pedig ez a villódzó barát még meg is szólítja, az „előre és vissza látó asszony” életvezetési tanácsokat is ad neki, na, akkor teljes a boldogság. Ha nagyon demagóg akarok lenni, akkor persze érdemes lenne olyanokkal is beszélgetni, akik – mondjuk – már az első világháború óta köztünk élnek, sok évtizedes, a valódi életből vett tapasztalatok alapján adnak tanácsot, nem tyúkbélből olvassák ki, hogy most akkor megpróbálja-e újra a férjével, meg keressen-e új munkahelyet… lehet, hogy pont az ismeretlen szomszéd nénivel kellene beszélgetni.

Mindemellett mindenkinek joga van abban hinni, amiben csak akar. Nekem ez csak vajákos színház; kizártnak tartom, hogy a fenti kísérletemhez hasonló általánosságokon túl bármit is tud mondani rólam és nekem a telejós… de akinek ez kell, az hívogassa csak az emelt díjas számokat. Én a fontos dolgokat inkább magam döntöm el, illetve megkérdezek okos és tapasztalt embereket, akik valóban ismernek engem.

Ja, és persze a bónuszkérdés: miért nem olvasni soha a hírekben, hogy „már megint jósnő nyert a lottón”?

T. J. Hooker óta sokat változott a világ... Íme, itt az én toplistám a sorozatszereplő rendőrökről.

 4. Horatio Caine (Miami helyszínelők)

Horatio Caine szerepében David Caruso

A Helyszínelők-franchise elsődleges szándéka szerint okos, képzett tudósokat mutat be, akik izgalmas vizsgálatok során bizonyítékokat elemeznek, és rábizonyítják az emberölést a bűnösre. Horatio, ha úgy tetszik, idegen test a szervezetben, hiszen bár néha, alibiből ő is köpenyt húz és pipettát ragad, azért mind tudjuk, mit szeret ő valójában… Berongyolni a helyszínre a bazi nagy Hummer terepjáróval, előkapni a csípőtokból a revolvert, vészjósló arccal megfenyegetni a már megtalált, de bizonyíték hiányában még szabadlábon szemtelenkedő bűnözőket.

Horatio modern seriff, aki néha ugyan már komolyan vehetetlenül keménynek akar látszani, de mégis az az érzésed, hogy na, ő aztán őrzi a territóriumát. És most őszintén: ki ne szerette volna legalább egyszer eljátszani azt, hogy közli a milliomos gengszterrel annak pálmafás villájában, hogy vége a játéknak, megy a börtönbe, majd, miközben a fickót megbilincselik, azzal a cseppet sem kimódolt és hatásvadász mozdulattal, ÚGY felveszi a napszemüvegét, és „győztem” pózban belemereng a tengerparti panorámába? Na ugye.

3. Debra Morgan (Dexter)

Kevés ilyen idegesítő csaj van, az már egyszer biztos. Mosdatlan szájú, a bizonytalanságát harsánysággal leplezi, mindig a legrosszabbkor és a legrosszabbat tudja kimondani. Persze egyfelől pont ezért szeretem, mert végre egy érdesre, horzsolósra írt szereplő, végre nem csak a pasik „kiváltsága”, hogy darabos figurát kapjanak. Sőt, fura módon pont ettől lesz valahogy mégis aranyos.

Másrészt pedig az az ambíció, amellyel ez a nő a munkáját végzi, valóban páratlan. Azzal kel és fekszik, hogy meg kell találnia a bűnöst. Kemény, odacsap, de közben okos is – nyomoz, utánajár, végigbogarássza az adatokat. És megint a jó forgatókönyv: mégsem lesz egydimenziós papírmasé figura belőle, mert közben simán beleszeret az egyik bűnözőbe, összejön a másik informátorral – vagy épp a kollégájával –, és boldog, és szenved, és létezik.

2. Jimmy McNulty (Drót)

Hadd legyen szabad annyi személyeset elárulnom, hogy elég rossz kapcsolatban vagyok úgy az öltönnyel, mint a fésűvel. Mondhatni, gyárilag és reparálhatatlanul kócos leszek, amint fél centinél hosszabbra nő a hajam. Ebből következően mély szimpátiával viseltetek mindenki iránt, akit szintén soha nem fognak beengedni az Operabálba. Ilyen fickó a Drót főszereplője is, Jimmy – tulajdonképpen Till Attilán kívül ő képes még arra, hogy akárhol és akármikor látod, az az érzésed, hogy pont most kelt fel az ágyból.

A szó mindenféle értelmében szabálytalan, ebből következően lúzer nyomozóról van szó, aki minden ügyet úgy old meg, hogy közben két nagy pofont ad saját emberi és szakmai reputációjának. Se egy normális párkapcsolat, se egy szépen épülő nyomozói karrier – de mégis mindig őt hívják, ha nagy a baj.


1. Maurice „Bosco” Boscorelli (Harmadik műszak)

Történt, hogy nemrég egy szabadnapos, civil ruhás szegedi rendőr hazafelé sétált, amikor egy parkban három férfi nekitámadt. Azt látták, hogy náluk egy fejjel alacsonyabb, azt viszont csak később tapasztalták, hogy nagyon rossz áldozatot választottak. Az említett rendőr ugyanis tízéves kora óta kempózik, a harcművészetet komolyan veszi, így percek alatt „összegyűrte” őket, és átadta a kiérkező kollégáknak.

Rögtön Bosco jutott eszembe róla. A Harmadik műszak egyik állandó szereplője, a David 55 kódnevű járőrpáros férfi tagja, na, ő pont ilyen. Mintha Wolverine az X-Menből kapna egy egyenruhát meg egy körömcsipeszt. Ha tőlem függne, Bosco állna minden balhés városrész sarkain.

Aki nem ismerné: képzeljetek el egy alacsony, jó kötésű, állórajtból sprintelő fickót, aki nagyon kemény, nagyon belemenős – és ugyanakkor vicces is, köszönhetően a hihetetlen infantilizmusának. Bárkit falhoz vág fél kézzel, de sok szempontból meg egy nagyra nőtt gyerek, akit erőszakkal kell elvinni bőrgyógyászhoz a kiütései miatt…  A sorozat legjobb epizódjai köszönhetők neki.

 

Ez hát az én toplistám – nálatok melyik zsaru a nyerő?

Erős kezdés után egyre „vékonyabb” folytatás: körülbelül ez A szökés. Az RTL Klubon mostantól pörög a negyedik, egyben utolsó évad.

Annak idején nagyon vártam az első évadot, az előzetes hírek, a promók mind-mind azt üzenték, hogy ez nekem való, látványos és agyalós sorozat lesz. Hát… így is lett, meg nem is.

Mitől volt jó, mitől működött a dolog?

Az alapötlet kiváló volt – és most egy pillanatig még ne foglalkozzunk a logikátlanságokkal és a képtelenségekkel. A börtönszubkultúráról már az HBO első saját gyártású sorozata, nagy kedvencem, az Oz bebizonyította, hogy kiválóan alkalmazható tévére, évadokon keresztül is érdekes, izgalmas tud lenni. Az egybenyakú dúvad bátyó és nagyon okos öcsikéje A szökésben saját erősségeik, képességeik alapján foglalják el a közösséget, és látnak neki (növekvő számú résztvevővel) a szökésnek.

Hasonlóan dicséretes, hogy a sorozat forgatókönyvírói eleinte egyáltalán nem estek a Lost hibájába – az utóbbiaknál ugyanis állandóan azt érzem, hogy már úgy összekavarták az időutazással meg gombnyomkodással a szálakat, hogy csak holnapig látnak előre, és sokszor csak borzasztóan blőd megoldásokkal vagy épp falbontással tudnak kijönni az alagútból. Ehhez képest A szökésben tényleg kitalálták az elején, hogy Michael Scofield bal lapockáján van az átjáró tervrajza, a jobb vese fölött meg a titkos kód – nem volt az az érzésed, hogy utólag firkáltak még rá három szobát a hátára.

Végül az epizódszereplők jó részét is csak dicsérni tudom – a buffó Bellick fegyőr, a meglepően friss maffiózófigurát hozó Abruzzi vagy épp a második évadot a hátán cipelő Mahone ügynök a műfaj legjobbját tették az asztalra.

És akkor mi a baj a sorozattal? Mert van, olyannyira, hogy bár a negyedik, egyben záró évad első részét ugyan megnézem, de korántsem fogok úgy rákattanni, mint az elsőre. Emlékszem, akkoriban egy-egy fordulatot még gyorsan SMS-ben is megbeszéltem másokkal, muszáj volt minden egyes részt megnézni… aztán valahogy az egész elgörbült.

Szó se róla, voltak dolgok, amelyek a legelejétől kezdve zavartak. Ott van rögtön az a minden részben elsütött effektus, amikor Michaelnek valamelyik butábbra írt szereplő felteszi a kérdést, hogy – mondjuk – „miért kell neked két mázsa faszén és három darab megnyálazott százas szög?”, mire ő csak sejtelmesen-okosan néz, amiből tudnunk kell, hogy a szökéshez kell, és ő egy zseni. Én meg ott ülök a tévé előtt, és a huszadik ilyen alkalomnál a papucsot dobálom hozzá, hogy ne már. És ha már Michaelnél tartunk: azért azt, ugye, senki sem gondolja komolyan, hogy egy vékonydongájú, korábban tervezőasztal fölött rajzolgató fiatalember a legdurvább helyeket – előbb egy szigorú amerikai, majd egy panamai börtönt – egyetlen karcolás nélkül túlél? Mit túlél, rövid időn belül mindenki az ő utasításait hajtja végre! Ismét csak kedvencemre, az Ozra utalok: abban a sorozatban bizony az ilyeneket legkésőbb a harmadik részben megerőszakolják, megverik, meggyilkolják – ahogy az egyébként a valóságban is történne.

A realitás nem erőssége A szökésnek – de oké, klingonok sem léteznek a valóságban, mégsem kéri senki számon az életszerűséget a Star Treken. De akkor is: miért retteg valaki a kifejezetten nyápic T-Bagtől, főleg azt követően, hogy annak egy baltával levágták a fél kezét? Vagy a panamai hőség közepén, a naiv női, és egyes jól értesült fiú nézők legnagyobb bánatára miért mászkál a cuki főhős hosszú ujjú pólóban? (Tudom, így nem kellett mindig újrapingálni az áltetkókat – de ez akkor is idétlen.)

Jól érezni egyébként, hogy az alkotók muníciója az első évadig volt dús és újszerű. Találó, hogy a sorozat magyarul A szökés címet kapta – hiszen az az első évad végén meg is történik, és aztán a nézők épp olyan tanácstalanul néznek körbe, mint a forgatókönyvírók: oké, megszöktek, és most? Hát… meneküljenek. Oké, menekülnek egy évadon át. És most? Hát, most megint kerüljenek börtönbe. Pff… a harmadik évadot már csak ímmel-ámmal követtem.

Ez a sorozat picit úgy járt, mint a mozifilmek közt a Mátrix: ha az első adag után befejezik, az arányérzék és a minőség szép példája lehetett volna (az általam mélyen tisztelt John Cleese is azért forgatott csak 12 részt a Waczak Szállóból, mert tudta, hogy a mennyiség és a minőség nem túl közeli barátok). A szökés negyedik évadjára már csak matatunk a maradékban – túlélte magát, mint Kádár János. Kár érte.

Én azonban csalásra biztatom, hogy még sikeresebb legyen.

Muszáj volt megnéznem a hétfői tömegverekedést Joshi Bharat (képzett sorselemző és bábjátékos) műsorában. Annyit reklámozták, annyit nyilatkoztak róla, hogy nem hagyhattam ki – és bizony beigazolódott, amit a műsorvezető és a csatorna szóvivője is állított: ez az egész nagyon spontán volt, véletlenül alakult így, senki sem tudhatta, hogy ez lesz. Mekkora mázli, mondanánk, ha Joshi műsora nem az emberi életek értő reparálásával, hanem kizárólag a nézettség feltornászásával foglalkozna, micsoda véletlen szerencse, hogy ez a botrány sok-sok nézőt ültetett a képernyő elé!

Ej, ha nem Joshi lenne az ország, mit az ország, az egész bolygó, az univerzum legőszintébb embere, akkor az ilyesmit akár tervezni is lehetne! Sőt, sok kisebb-nagyobb csalásokkal akár üzemszerűvé is tehetnék a műsort. Tudom, az alábbiakban olvasható tippek nagyon újak lesznek a kereskedelmi televíziózással foglalkozóknak, és erkölcsi nívójukat még alulról sem súrolja, így sosem alkalmaznák ezeket – úgyhogy csak érdekességképp említek pár dolgot, hadd borzadjanak.

Kezdve azzal, hogy nem kellene ragaszkodni a spontaneitáshoz. Nyilván Joshi szakértelme a titok, ami miatt a rengeteg statisztát (mit is beszélek, nem statiszták ők, hanem életük megoldására váró emberek) fogyasztó napi műsorba akkor is önként jelentkeznek az emberek, ha máshová már lasszóval kell fogni őket. De mégis, én meggondolnám, hogy a TV2 úgynevezett research munkára alkalmazzon embereket, akik az aluljárókban, bevásárlóközpontok előtt szólítanak le embereket, hogy csekély díjazásért szerepelnének-e a műsorban. Esetleg nehéz sorsú, munkanélküli, iskolázatlan romák által lakott kistelepüléseket is felkereshetnének, hasonló toborzás céljából.

Aztán meggondolhatnák azt is, hogy ezeket az embereket ne feltétlenül a saját történetükkel szerepeltessék, hanem különféle, a nézők számára izgalmasabb sztorik szereplőjeként mutassák be őket. Persze az a legjobb, ha van valami valós viszály, probléma, amelyet sikeresen fel lehet fújni, a szereplők szájába adott mondatokkal fel lehet őket a kamera előtt hergelni. Nagy segítség, ha nemcsak civilek vannak jelen, hanem minimális színészi kvalitásokkal rendelkező, katalógusból választott statiszták is – ha ügyesen pörgetik a szereplőket, csak ritkán derül ki, hogy aki tegnap még fanatikus vezérszurkolót alakított a TV2-n, másnap már a Rózsa presszóban adja elő mély átéléssel a Berényi Miklós mögött almalevet iszogató vendég szerepét.

Különösen jól mulathatunk, ha eltompult, fogatlan, alkoholista hajléktalanokat is behívunk „beszélgetni”. Maga a spontaneitás, amikor olyan emberek próbálnak szót érteni, akik közül az egyiknek soha nem volt három számjegyű az aktív szókincse, de még abból is faragott valamennyit a kannás borral, a másik pedig műsorvezető létére még mindig nem tanult meg rendesen magyarul. És igen, ott van maga a műsorvezető! Joshi őszinte, felkészült és spontán – de mégis, mi lenne, ha a bal fülébe, mely nem látszik a felvételeken, beledugnánk egy pici, testszínű fülhallgatót, melyen a szerkesztő instruálná, hogy mit kérdezzen az előtte ülőktől. Nem lenne ennyire őszinte és spontán, tudom, de mégis, érdekes lenne kipróbálni.

Kellő ízléssel, időről időre pedig szolid celebtuninggal is javítanám a műsor nézettségét. Ehhez nem kell más, mint a bulvár érdeklődésének homlokteréből kikerült (értsd: bármilyen baromságra olcsón megvásárolható), viszonylag ismert figurákat megfizetni, hogy csekély díjazás fejében hazudjanak a műsorban. Hasznos egy ilyet rögtön a műsor indulásakor ellőni, például egy érdektelen valóságshow elfelejtett szereplőjét és egy valaha sikeres lánycsapat volt tagját egy adásra megvásárolni, hogy közös erővel füllentsék azt, hogy a közéjük ültetett, statisztakatalógusból bérelt fiatalember egyszerre törte össze mindkettőjük szívét. Amelyik csajnak jobban kell a pénz, az rávehető arra is, hogy kiabálva menjen a stúdióból „feldúltan” távozó csúnyácska férfi után, és győzködje, hogy az az utolsó esélyük, ha visszamennek, és mindent elmondanak az őszinte és spontán Joshinak.

Na, hát nagy vonalakban ilyen lenne, ha Joshi Bharat műsora mindenféle stiklik, kisebb-nagyobb csalások mentén szállítaná a délutáni műsorsávba a kiabálást és a tömegverekedést. Mivel azonban tudom, hogy ebben a műsorban minden spontán és őszintén történik, hogy csak és kizárólag segíteni akarnak a jelentkezőkön (és biztos rengeteg ember életét már meg is oldották, ugye), ezért aztán a fentiekben leírt módszerek még véletlenül sem hozhatók kapcsolatba a műsorral. Nem csalnak.